Nem is akárhogy. A finom népzenének sikerült olyannyira felkorbácsolni a kedélyeket, hogy maga Kodály Zoltán is kiugrott volna a bőréből. Hirtelen elkezdődött az erőteljes kikityemben-kukutyomban skandálás, a pogó-szerű neocsárdás, és a korlátok ütlegelése hangszerként való újraértelmezésként. A Csík Zenekar rock ‘n’ rollabb volt a rock ‘n’ rollnál, főleg amikor előkerültek az átdolgozások a repertoárból. Tovább fokozni nem is érdemes: működött, bírták, birtam, birtuk. Jelessel átmehet.

Számunkra az este következő felvonása a véletlenül lekésett Zuboly helyett, a Punnany Massif lett. Tőlük szokatlan módon elmaradt az italos in medias res szerű hideg fürdő, okosan, lépésenként építkezett fel a koncert szerkezete. A színpadra először egy pécsi beatboxos, Defa lépett, aki robotzsaru szerű hangon konferálta fel egyenként a srácokat. (A robotzsaru vonal végig megmaradt Wolfie piros, lencsék helyett csík szemüvegétől.) Aztán Defa után elkezdődött a lemezek sikálása Stika és R-Nold jóvoltából, aminek apropóját az előző beatboxból kilopott loopok adták. A kiselőadás után megjelent a két gavallér, akik a koncert végéig éreztették hogy mi a normál. A régi klasszik trackek mellett nagy részben újakat mutattak a srácok, csak kár hogy ezeket még a legfanatikusabb rajongók sem ismerhettek, mivel már 6 éve nyújtózkodnak egy új lemezen. (Örömhírként: hamarosan megjelenik, de tényleg. link) Ezeket az apadási részeket viszont ügyesen kompenzálták az improvizációijaikkal, és pontosan ez az, ami ebben a stílusban megadja a kimeneteli ívet. Megelégedetten, elmosolyodva járt a fejem fel-alá.

Masszívék után ismeretszerzés céljából elhatározzuk hogy föltérképezzük a fesztivál tátongó fekete lyukát, a Red Bull csarnokot, ahol most a legfőbb spirituális vezető, Dévényi Tibibá csavargatta ide-oda a bakeliteket. Kétség kívül az egész PEN alatt magasan ez volt a legmókásabb produkció. Tibibá és legjobb barátja, a mikrofon segítségével olyan lendületes sztorikat, és aranyköpéseket lejtett el 2 szám között, hogy Twitter közvetítésünk gyanánt ujjperceim hirtelen riadóként jeleztek: ha tovább folytatod, ínhüvelygyulladás lesz a vége. Íme pár csemege a példa kedvéért:

- …karrierem során pontosan 79 világsztárt léptettem fel Magyarországon…
- …Jacko egy igazi sztár volt, aki szerette a gyerekeket.
- …ha valaki Hollandiába jár, és fáj a foga, mennyen be a fogorvos ismerősömhöz Dr. Albanhoz majd hivatkozzon rám.

Aztán nem sokkal később ez a mókás Aranyember előbányászott egy piros pöttyös labdát, amit a zsebéből kipattintott fekete filccel azonnal dedikált is, és a közönséget 2 perc éheztetés után pankrátori harcba vitte, amiből később egy amazon került ki győztesen.
Ez volt az a pillanat amikor BB kolléga közölte, hogy friss levegőre van szüksége, így hát elhagytuk ezt mennyei teret. Aki teheti legközelebb hordozható nyugággyal, kukoricával induljon el egy fellépésére, és egy garantáltan szórakoztató önéletrajzi színdarabot kap cserébe.

A sokk alól feltápászkodva hamarosan utunkat vettük Dj Krush fellépése felé.
Na ez furcsa volt. A sátor tele, Krush játszik, a tömeg nem érti. Tökéletesen látszott a közönségen hogy nem ismerik ezt a japán muksót, és mindenki valami pattogós durvulásra várt. Így aztán átlagosan 20 perc várakozás után felbőszülve el is hagyták a helyszínt, ami az érdeklődök táborára is erősen hatással volt. Egy lagymatag, sótlan bélyeg volt az egész fellépésére rásütve, aminek hatására még én is eltávolodtam, pedig nekem ő gyermekkorom nagy kedvence volt, rajta szocializálódtam.

Összességében szép volt, jó volt. Én jövőre ugyanitt leszek. Legyetek ti is!

Én bevallom őszintén, hogy a munkásságukat eddig nem nagyon ismertem. 1-2 szám, és kész. Ezeket le is játszották, de mégsem emiatt jelenteném ki hogy szerintem ez volt a PEN legkiemelkedőbb koncertje. Pedig ők nem robbantották fel magukat a pódiummal együtt, nem a Belga-féle bohóckodásból fakadt a magnetizáló erejük. Egész egyszerűen csak sikerült a játékukkal hódítaniuk, ami remek volt. Finom szólózások, fortyogó energianyalábok, kiforrott, magabiztos összjáték. Müködött a “mexicano texmexrock”. Díjazta a közönség is, teltházat eredményezett, és talán ez lehetett az oka, hogy egyszer csak 15 lánnyal bővült a banda felhozatala. BB a koncert után hátrament velük backstagebe kérdezősködni, talán később majd mesél is róla. Én sajtószoba, és már megint maláta.

Következett a 30Y, pedig nem voltuk rájuk kíváncsiak. Most sem értem miért időztünk ott. A közönség szerkezete átlagosan -5 évvel maradtak le Titoéktól, főként ösztrogénbombák. Ezek hamarosan felszínre is törték, mindenki sikítozott, erős nedvesedések a strófák közti szünetekben. A koncert lefolyásában nem volt semmi különös, minden rendben zakatolt. A tömeg imádta, nekünk meg nem a világunk. A hiba a mi készülékünkben van, puff neki. Talán majd egy másik életben.

Nálunk ezen a napon ütött be legjobban a krach. A pénteki kínálat annyira nem kápráztatott el bennünket, így a koncerthiány közbeni réseket az italozással tömtük be. Hosszabb időt talán a Zagastic koncertjén töltöttünk, aztán a szokásos kedvenc helyünkön, a Red Bull csarnokban próbáltuk megtalálni önmagunkat több kevesebb sikerrel.

zsoolt: Némileg lemaradva és másfele menetelve kattogtattam képfényezőgépemet. Turbon még BB kollégával nézelődtünk, ami alatt érdekes módon nem engedtek be fotósokat a nekünk kijelölt árokba. Anyázva a kordon mögül készítettünk képeket. A csapat hozta a formáját, kirobbanó energiájukat rászabadították az összegyűlt emberiségre, akik ugyan nem voltak olyan sokan, de lelkesen üvöltötték vissza Tanka Balázsnak az aktuális szót, amit üvölteniük kellett.. Mondjuk akármennyire is nagykoncert hangulatot akartak adni ennek az egésznek Turboék, úgy nyolc körül ez még nem jött annyira össze, pláne nem ilyen közönségválaszolgattatós húzásokkal.

Miután végeztek, mi elmentünk feltölteni a készleteinket kiszáradás kiküszöbölése végett, de még így is kényelmesen visszaértünk Tito&Tarantula-ra, ami talán a legnagyobb koncert volt a 2010-es PEN felhozatalában. Ezt jelezte a sátorban lévő rengeteg ember, a hangulat, és a fotósok száma. Azt hiszem itt jelentette ki egy ismert pécsi kameravirtuóz, hogy a töke tele van ezzel a pankrátorharccal, ami a kollégák között megy. Jót nevettünk, majd hallgattuk a latinokat, akik mindenkit elbűvöltek. A cilinderes gitáros félő volt, hogy elszakít egy húrt, úgy szólózott, miközben a banda többi tagja csak vigyorogva nézte az erőszakolást. Végül nagy örömünkre megkaptuk a spanyol God Save the Queen-t is, amire tényleg mindenki megmozdult.
A fősátorból én átugrottam a Pécs 2010-be, ahol már becsekkolt a SzigorIgor. Előre leszögezném, hogy ez a sátor nem a műsoridők hosszúságáról volt híres, így senki sem volt a színpadon fél óránál tovább. Ez mondjuk engem rohadtul zavart a Hangmás esetében, akiket a legjobban vártam egész PEN-en. Ők kb 26-27 perccel lettek elintézve, Szigorék talán kicsivel többel gazdálkodtak, nem tudom, de mindegyik koncert gyászosan rövid volt. De, hogy a koncertekről is beszéljek…
A pécsi szál, a SzigorIgor fellépése korrekt kis nézősereget csődített össze, és megvoltak az elmaradhatatlan ugrándozó tinilányok is. Csak csendben felmentek, beálltak, és had szóljon! Egészen tetszett a régi és az új számok aránya, jó volt hallani cuccot, a Mindent Lehetről. Mind a négyen szemüvegben állták a reflektorok fényét, de a pörgős zene, a rajongók szeretete és a menő keretek sem tudták megmenteni a bandát (őket sem) a korlátolt játékidőtől. Éppen mindenki bemelegedett, és akkor vége lett. Az Igor koncertek valahogy mindig olyan családiasan telnek amúgy, ami egy pozitív élmény az arra tévedőnek.
A Hangmástól vártam a megváltásomat, amit részben meg is kaptam, de ugye az említett időkeret… no, de lényeg az, hogy a maga a fellépés nyilván olyan őrületben telt, amilyenben egy Hangmás koncert szokott telni. Endre kikel magából és úgy énekel, miközben Gergő, Lala és Paul adják alá a lovat gitárral, Gergely meg dobbal, erre Kata csak kontráz az szépen bekúszó szintetizátorfutamaival. Az egész egy robbanó elegyet alkot, mely mégis megtartja hűvös komolyságát és eleganciáját.
Innen már csak VHK-idézőre vett utam, ahol elementáris erők felszabadulása engedélyezett volt. Az ember olyan svunggal kapta az arcába a sámánisztikus etno-punkot, hogy hirtelen azt érezte, hogy átkerült egy másik univerzumba, ahol végignézi egy régi bolygó elporladását, majd a hamvakból feltámadását. A koncert egy utazás volt, ha az ember hagyta magát elmerülni benne, akkor érezhette igazán a súlyát.
Innentől csak töredékes emlékeim vannak, de azt tudom, hogy a Barabás Lőrinc Eklektricet már csak a koncertcsarnok előtt hallgatgattuk, miközben Minda Endre hangos nevetésétől visszhangzott a bárpult környéke.
Ilyen ez a péntek este.