Nem maradhat el év (legalábbis az utóbbi két év nem maradt el) Fishing On Orfű alterfeszt nélkül, aminek lehet örülni is, meg nem is. Nyilván feldobja a turizmust a környéken a sok fiatal, mert az emberek képesek az ország másik végéből idáig leszaladni, hogy láthassák az egyik kedvenc bandájukat és az idei felhozatal kicsit változatosabb is lett, mint az előzőek.

A színpadok száma maradt a tavalyihoz hasonló, tehát lesz négy darab a nagyszínpaddal együtt. A kisebbek között az egyik lesz az EST színpad, ahol elcsíphetjük a garázsrockos NemJucit vagy a keményebb hangot megütő Óriást, esetleg a szintis electro-punk attrakciót a Soerii&Poolek-et. De persze megfordul itt a Csík zenekar, meg a kamenyicai bitliszek – vagyis a Heaven Street Seven – is, és bónusz érdekességként a Biorobot nevű formáció, aminek Bérczesi Robi is oszlopos tagja, ő pedig tényleg régóta nem hallatott magáról.

Aztán a szokásos BOMBA! színpadon az első nap a hardcore dolgok keretében fog telni, Isten Háta Mögöttel meg Subscribe-al, de a következőn megérkezik vagy 25 rap-crew, hogy szétalázzanak mindenkit, aki odatéved a sátrukba. Fogja még itt villogtatni az új lemezét az EZ Basic és a PASO is egy szép pénteki napon.

A Panoráma színpad és a Local Voice inkább a fiatalabb tehetségeknek engedik az érvényesülést. (Persze vannak öreg motorosok is.) Az előbbin kicsit híresebbek, az utóbbin az éppen felkapaszkodó ifjúság fog majd ugrálni. Lejön Orfűre az ígéretes jövő előtt álló The Twist és a Pluto is, de lesz még Zagar és Rutkai Bori is hozni fogja a dalárdakörét. Ez persze a Panoráma színpad volt, a Local Voiceon olyan remek bandák tolják majd a képünkbe a rock’n'roll-t, mint az első lemezükkel nem is olyan rég jelentkező pécsi SzigorIgor, vagy a másik nagy kedvencem a Polaroid pszichedelikus funk-fogata. Ennek a színpadnak a választékából sokáig lehetne mazsolázni, mert rengeteg jó zenekart kínálnak nekünk, szinte tolják egymás után az arcunkba, mert a program bizony sűrű ebben a sátorban. Kipu, Esti Kornél, The Crybabies, Szabadtéri Négyakkordos Preformansz, Harmada…
Azért nyilván nem ülnék itt egész nap.

Mert a nagyszínpadon tiszteletét teszi a Pécs városát többször megjárt francia funk-rock duó, az Inspector Cluzo, akik pont most készülnek kiadni a French Bastards névre hallgató új korongjukat, úgyhogy valószínűleg kapni is fogunk az új dalokból. Ellátogat még ide az állandó táncdalkirálynő Kovács Kati is a Qualitons-al, akik biztos megrengetik a helyet; a Pécsi Est Caféban is megcsinálták a hangulatot. Meg persze lesz a szokásos Quimby, mert ugye az kell a népnek… hogy teljes legyen a körkép, lesz egy 30Y meg egy Péterfy Bori koncert is, így minden alterkidnek/görlnek lesz mire nedvesednie.

Összességében egy normál fesztnek nézünk elébe: szokásos Lovasis színvonalú happening, ami eddig nem sült el rosszul. Az időjárás is csak egyszer játszott be, de akkor elég erősen.
Szépen, okosan kell viselkedni gyerekek és akkor nem lesz elszabva.

Ja, és majd megpróbálunk innen is közvetíteni, hasonlóan, mint az egyetemi napokon tettük!

A nap nekem már alapból este hat körül indult igazán, úgyhogy körülbelül Junkie XL “hangolásra” értem a nagy színpad elé. Ez körülbelül azt tartalmazta, hogy felállították a srác keverőpultját és a potmétereket nullára csavarták. Tom Holkenborg a gyönyörű holland nevével együtt ugrált fel a színpadra, majd mindjárt a mindenki által ismert, kereskedelmi rádiók által szarrá-fossá játszott Little Less Conversation-nal kezdett, amire elkezdtek oda rohanni a népek, hogy “Néééézd itt a Presley-remixes csávó”. Rendben, végül is ezzel nincs baj, aránylag elviselhető elektronikát kapunk a fülbe, de amikor már ott kötünk ki, hogy a művész úr Depeche Mode-ot remixel, az már azért erősen megkérdőjelezhető akció. A derék holland úriember a kütyük csavargatása közben olyan kunsztokat ejtette meg, mint a cigigyújtás, közönségnek háttal sörivás, és törölköző felkapása a nyakba. Én a végén már kezdtem besokallni, úgyhogy elmozdultam, hogy körülnézzek, ismerősöket keressek.

Így sikeresen Péterfy Borira értem vissza, akik már a színpadon mozogtak, a szokásos felállásban. Ők is egy olyan húzónév voltak, mint a Quimby, viszont ezen a napon nem is léptek fel olyan zenekarok, akiket mindenképpen ajánlani kellett volna (Kivéve persze a Bambi Molesters-t), úgyhogy szódával elment. Bori még mindig a showwoman szerepét játssza, nem kicsit jól, csak a közönség nem mindig hallgat rá.
Amúgy észrevehető, hogy a basszeroson kívül más nem igazán él a színpadon. A gitáros úgy elvan magában ott oldalt, a billentyűs meg nyilván nem tud elmenni a hangszerétől, de valami kis kikacsintást, vagy ilyesmit várna az ember, de ő csak bámul komoran bele a fekete-fehér mintába. Mázlijuk, hogy az énekesnő tartja a kapcsolatot többé-kevésbé.
A ráadások előtt minden zenekari tag ledobott egy dedikált Szembogár-kislemezt, amik szépen hasítottak bele a reflektorfényből a sötétségbe, majd a tömeg mélyére. A következő 3 ráadás talán a legenergikusabb része volt a koncertnek.

Ez a nap lett volna A Nap, a You Say Party! We Say Die! fellépésének napja…

Ez a nap már alapból halálra volt ítélve, a Quimbynek kiadott főműsoridő miatt. Ahogy a kapun beléptem mindjárt megütötte a fülemet spanyollal vegyített angol üvöltözés, a dombra felnézve meg láthattam, ahogy amatőr artisták random módon állnak egymásra, meg dobálják a bábuikat.
A színes embertömegben leültem egy barát mellé, aztán jött több, és csak sokasodtunk, ami pozitívan hatott a közösségi szellemre.

Lassan elkezdett kipakolni a Chicks On Speed nevű nagyon német zenekar, elektronikus prüntyögések és egy régi Nokia csengőhang közepette. A rikító neonszínű ruhák alapján már sejthette a józan eszű ember, hogy itt érdekes dolgok fognak történni, de azért sereglettek a szülők által hozott kisfiúk-kislányok is. A beállás után gyors átkötéssel be is indult az electroclash-dance-punk gépezet. Így a négy nő engem a régi Bikini Killre emlékeztetett, csak ugye a stílus, a dizájn, és úgy alles zusammen minden más volt, de mégis volt egy olyan kisugárzásuk, mint a régi csajbandának.
Az egész egy szépen felépített show volt, rengeteg elemmel, amiben a zene szinte már másodlagosnak látszott. A kivetítőn folyamatosan ment a lányok egy házi videója, ahol éppen egy utcán tartanak táblákat különböző szavakkal, vagy éppen egymást fenekelik el bakelitlemezekkel. Néha valaki rápillantott a keverőpultra, addig a többiek énekeltek, vagy éppen egy magassarkúba szerelt effektet bűvöltek. A koncert háromnegyedénél végül teljesen elszabadultak a nagy átélésben és valahogy elhoztak a biztonságiak mellett pár embert, akikkel bodysculpture-t alkottak, vagyis egy körülbelül 5 személyes szobrot, ami elég jól nézett ki! Végül is nemhiába művészek alapjába véve.
A végén egy szerény “Thank you!” után levonultak a színpadról, ahogy arra feljöttek: csendben, halkan, békességben.

Az emberek már ez után elkezdtek gyűlni a Quimbyre. A szokásos pécsi kemény mag, kicsikkel-nagyokkal. Erre bezzeg megtelt a színpad előtti hatalmas hely, a dombot is beleértve, még a bespeedezett német nőkön csak olyan 100-200 ember volt, akiknek a fele csak nézte az egészet. Ahogy kezdtem az egészet ez a nap úgy volt kiegyensúlyozatlan, ahogy kell, mert ugye mindenki erre volt kíváncsi, nem a többi külföldi remekségekre. Lehet csak én vagyok így vele, de már baromira unom, hogy a Quimby mindenhol ott van. Némi fotózás és folyadékbevitel után bátorkodtunk átnézni a Kollektíva bulira, ahol érdekes tömeg alakult ki a színpad előtt. Pár fotó és nézelődés után visszakúsztunk Quimbyre, ahol már a rendőrök járkáltak a backstage bejárat körül. A következő párbeszéd zajlott le a biztosúr és BB között:

BB: Jó estét, Görhöny internetes portál. Csak azt kérdeznénk, hogy mi a probléma?
Kék: Hangos a zene.
BB: Értem, ez is lakossági bejelentés?
Kék: Az hát!
BB: Köszönjük.

Érdekes módon hagyták a bandát érvényesülni, csak megdorgálták őket, miután lejöttek (A szokásos setlist után). Most nem volt szabad akciózni.

BB még hozzá fogja ehhez tenni az Ő adagját, legalábbis remélem.

Valahol a Petőfi utca fele járhattam – ami most a nem Pécsieknek nem sokat mond – amikor pár fiatalra lettem figyelmes.

“Oh, hát a Parov Stelar a nagyszínpadon lesz.”
“Ma hallottam, hogy lesz Parov Stelar, kötelezőőőő…”
“Te, én ezen a héten csak úgy olvasgattam a neten és így gondoltam rá, hogy milyen jó lenne egy Parov Stelar koncert Pécsre. Erre ez jön velem szembe…”

A srácok itt feszítették a cérnát a hangszínekkel és a hanglejtésükkel, meg úgy az összképpel. (look at those fucking hipsters…jaj, úristen, hogy került ide ez a mondat!)
Lényegtelen, összekapcsolódtunk BB kollégával, hogy átvegyük a jegyeinket. Ez már magában azzal járt, hogy meg kellett kerülnünk a fesztivál területét, hogy a sajtós sátorhoz eljussunk, de ott minden zökkenőmentesen ment. Beértünk, vettünk magunkhoz folyadékot és vártunk.
A fotósárokba nem igazán akartak beengedni minket, de aztán a fő kopasz megmondta, hogy “Az első három számra be lehet menni.” Jó.
Körülbelül kilencig vártunk, (beszélgettünk a többi fotóssal, anyáztunk, stb.) mert a banda nem igazán akaródzott előjönni a rejtekéből, de aztán belekezdtek. Jobb volt, mint amire számítottam, sőt, tetszett is! Az egésznek volt egy olyan lüktetése, ami megragadta az embert, bár azért hatalmas rajongó nem leszek.  A basszeros és a szaxofonos szépen kihasználta a mozgásterét, ahogy a szépséges énekesnő is, csak a banda atyja Parov maradt a háttérben a laptopjánál, aminek az Apple logóját leszigszalagozták. Mert nem kell a felesleges világító fényforrás. Ugye.
A Parov Stelarról rengetegen hiszik azt, hogy az egy nyugis, jazzes kreálmány és mondjuk azt, hogy azért egy kicsit tévednek. Az első amit észreveszünk, azok a háttérben hallható erős elektronikai futamok, ami már szakít az egész dologgal; lassú, de mégsem mondható nyugisnak vagy downtemponak. A basszusfutamok echte funktagozatosak, a szaxofonos meg… nos, Ő az, aki beleviszi a jazzt, de azért érezhetően elhajlik több felé.

Letelt a három szám és ki lettem küldve egy “Ne most fényképezzé’ menjé’ kifelé!” felszólítással, amit egy nagyon udvarias felnyírt hajú kigyúrt baromállat osztott le, pedig világosan látta, hogy rakom el a gépet. Persze kimentünk, és felszöktünk a Rókus-domb tetejére, ahonnan remek kilátás nyílt a színpadra. Pár képpel később már csak ültünk, néhány számmal később már táncoltunk, aztán kértünk még egy italt, hogy legyen mit vinni az útra.

Holnap már több programmal szolgál a fesztivál, úgyhogy hosszabb beszámolókat tudunk írni, ami pozitívan fog hatni azokra, aki szeretik olvasni ezeket.

Előrejelzésünket hallották, jó éjszakát.

Holnap elkezdődik Pécsett Europe Mania fesztivál, ami az ex sörmajális helyett fogja borzolni a rókusdombon lakók kedélyét; tudniillik a sörmajális először ingyen volt, aztán fizetős lett de a környéken lakók sehogy sem békültek ki vele, viszont most máshogy hívják, igényes fellépők vannak és ezzel talán a helyi panel lakók népes tábora is békében fogja nyugovóra hajtani a fejét, a pár száz decibeles hangnyomásban holnap este például Parov Stelarra ami, mint tudjuk MENŐ!
Amúgy ez az újdonsült fesztivál nem csak a koncertekről és a mocskosul lerészegedésről fog szólni; lesz itt mindenféle extra kiegészítő és izgalmas produkció, mint például a napelemes mozgó filmstúdió, cirkusz és hasonlók. Szóval remélem, hogy talán sikerül legalább ezt a kis fesztivált kimozdítani a szervezők unott fantáziátlanságának gödréből, mert a Quimbyben – mint fesztivál zenekar – nagyjából annyi fantázia és újítás van mint a házam előtt látható téglafalban.
Személy szerint a legjobban a Chicks on Speed várom; sőt! ismerem is őket, nem csak a hype miatt.
Szóval Hajrá Europe Mania! holnap megyünk élő twitterrel (@gorhony_live) meg zsolttal. Stay tuned!

A 2010-es Pécsi Egyetemi Napok élő twitter tudósításának teljes, és vágatlan archívuma.

Tovább is van, olvass még »

PEN finish, szokásos 20:30-as megérkezési időm, és már megint Berger Dalma, csak most Esclin Syndo helyett Realistic Crew. (Mondjuk ami őt és a zenekarait illeti akár minden napra juthatott volna egy, annyi van.) Hamarosan utánuk a szintetizátorok, és laptopok helyett emberes munkával feltornáznak egy cimbalmot a pódiumra. Készül a Csík zenekar. A beállás 10 percében elmentünk kisebb-nagyobb dolgainkat intézni (sör,elem,sör), és ennyi idő alatt sikeresen meg is telt a nagyszínpad nézőtere, elhangoztak az első hegedűvonások, startoltak.

Nem is akárhogy. A finom népzenének sikerült olyannyira felkorbácsolni a kedélyeket, hogy maga Kodály Zoltán is kiugrott volna a bőréből. Hirtelen elkezdődött az erőteljes kikityemben-kukutyomban skandálás, a pogó-szerű neocsárdás, és a korlátok ütlegelése hangszerként való újraértelmezésként. A Csík Zenekar rock ‘n’ rollabb volt a rock ‘n’ rollnál, főleg amikor előkerültek az átdolgozások a repertoárból. Tovább fokozni nem is érdemes: működött, bírták, birtam, birtuk. Jelessel átmehet.

Számunkra az este következő felvonása a véletlenül lekésett Zuboly helyett, a Punnany Massif lett. Tőlük szokatlan módon elmaradt az italos in medias res szerű hideg fürdő, okosan, lépésenként építkezett fel a koncert szerkezete. A színpadra először egy pécsi beatboxos, Defa lépett, aki robotzsaru szerű hangon konferálta fel egyenként a srácokat. (A robotzsaru vonal végig megmaradt Wolfie piros, lencsék helyett csík szemüvegétől.) Aztán Defa után elkezdődött a lemezek sikálása Stika és R-Nold jóvoltából, aminek apropóját az előző beatboxból kilopott loopok adták. A kiselőadás után megjelent a két gavallér, akik a koncert végéig éreztették hogy mi a normál. A régi klasszik trackek mellett nagy részben újakat mutattak a srácok, csak kár hogy ezeket még a legfanatikusabb rajongók sem ismerhettek, mivel már 6 éve nyújtózkodnak egy új lemezen. (Örömhírként: hamarosan megjelenik, de tényleg. link) Ezeket az apadási részeket viszont ügyesen kompenzálták az improvizációijaikkal, és pontosan ez az, ami ebben a stílusban megadja a kimeneteli ívet. Megelégedetten, elmosolyodva járt a fejem fel-alá.

Masszívék után ismeretszerzés céljából elhatározzuk hogy föltérképezzük a fesztivál tátongó fekete lyukát, a Red Bull csarnokot, ahol most a legfőbb spirituális vezető, Dévényi Tibibá csavargatta ide-oda a bakeliteket. Kétség kívül az egész PEN alatt magasan ez volt a legmókásabb produkció. Tibibá és legjobb barátja, a mikrofon segítségével olyan lendületes sztorikat, és aranyköpéseket lejtett el 2 szám között, hogy Twitter közvetítésünk gyanánt ujjperceim hirtelen riadóként jeleztek: ha tovább folytatod, ínhüvelygyulladás lesz a vége. Íme pár csemege a példa kedvéért:

- …karrierem során pontosan 79 világsztárt léptettem fel Magyarországon…
- …Jacko egy igazi sztár volt, aki szerette a gyerekeket.
- …ha valaki Hollandiába jár, és fáj a foga, mennyen be a fogorvos ismerősömhöz Dr. Albanhoz majd hivatkozzon rám.

Aztán nem sokkal később ez a mókás Aranyember előbányászott egy piros pöttyös labdát, amit a zsebéből kipattintott fekete filccel azonnal dedikált is, és a közönséget 2 perc éheztetés után pankrátori harcba vitte, amiből később egy amazon került ki győztesen.
Ez volt az a pillanat amikor BB kolléga közölte, hogy friss levegőre van szüksége, így hát elhagytuk ezt mennyei teret. Aki teheti legközelebb hordozható nyugággyal, kukoricával induljon el egy fellépésére, és egy garantáltan szórakoztató önéletrajzi színdarabot kap cserébe.

A sokk alól feltápászkodva hamarosan utunkat vettük Dj Krush fellépése felé.
Na ez furcsa volt. A sátor tele, Krush játszik, a tömeg nem érti. Tökéletesen látszott a közönségen hogy nem ismerik ezt a japán muksót, és mindenki valami pattogós durvulásra várt. Így aztán átlagosan 20 perc várakozás után felbőszülve el is hagyták a helyszínt, ami az érdeklődök táborára is erősen hatással volt. Egy lagymatag, sótlan bélyeg volt az egész fellépésére rásütve, aminek hatására még én is eltávolodtam, pedig nekem ő gyermekkorom nagy kedvence volt, rajta szocializálódtam.

Összességében szép volt, jó volt. Én jövőre ugyanitt leszek. Legyetek ti is!

Realistic Crew, Csík zenekar, La Fanfare en Pétard, DJ Krush, Zuboly, Punnany Massif, Dévényi Tibi bácsi, Bodoo

Fotók: Budai Balázs

szuperbazs: Péntek 20:50, Esclin Syndo végére érkeztem meg. A tömeg nagyon levegős volt, de ez akármelyik koncertre igaz volt 22:00 óra előtt. Így ez az időtáv hamar átavanzsálódott az első sörök megszerzésének rituáléjára, amit utána kényelmesen el is lehetett kortyolni a korlátokon támaszkodva. Ettől függetlenül a koncertek jók voltak, már ameddig meg nem unták a zenekarok. Dalmáék játéka után az újabb sörfejadagok szerzése érdekében elsétáltunk a Red Bull csarnokig, ahol a biztonsági őrök gárdájával két tv-ről néztük a Griffin család kalandjait, ugyanis a PEN egész időszaka alatt két TV is Family Guy dvd-t játszott. Az ok-okozati összefüggést azóta sem sikerült megfejtenünk, de egyáltalán nem bántuk ezt az opciót. Aztán az idő előrehaladtával átszivárogtunk a nagyszínpadhoz, kezdődött a Tito & Tarantula.

Én bevallom őszintén, hogy a munkásságukat eddig nem nagyon ismertem. 1-2 szám, és kész. Ezeket le is játszották, de mégsem emiatt jelenteném ki hogy szerintem ez volt a PEN legkiemelkedőbb koncertje. Pedig ők nem robbantották fel magukat a pódiummal együtt, nem a Belga-féle bohóckodásból fakadt a magnetizáló erejük. Egész egyszerűen csak sikerült a játékukkal hódítaniuk, ami remek volt. Finom szólózások, fortyogó energianyalábok, kiforrott, magabiztos összjáték. Müködött a “mexicano texmexrock”. Díjazta a közönség is, teltházat eredményezett, és talán ez lehetett az oka, hogy egyszer csak 15 lánnyal bővült a banda felhozatala. BB a koncert után hátrament velük backstagebe kérdezősködni, talán később majd mesél is róla. Én sajtószoba, és már megint maláta.

Következett a 30Y, pedig nem voltuk rájuk kíváncsiak. Most sem értem miért időztünk ott. A közönség szerkezete átlagosan -5 évvel maradtak le Titoéktól, főként ösztrogénbombák. Ezek hamarosan felszínre is törték, mindenki sikítozott, erős nedvesedések a strófák közti szünetekben. A koncert lefolyásában nem volt semmi különös, minden rendben zakatolt. A tömeg imádta, nekünk meg nem a világunk. A hiba a mi készülékünkben van, puff neki. Talán majd egy másik életben.

Nálunk ezen a napon ütött be legjobban a krach. A pénteki kínálat annyira nem kápráztatott el bennünket, így a koncerthiány közbeni réseket az italozással tömtük be. Hosszabb időt talán a Zagastic koncertjén töltöttünk, aztán a szokásos kedvenc helyünkön, a Red Bull csarnokban próbáltuk megtalálni önmagunkat több kevesebb sikerrel.

zsoolt: Némileg lemaradva és másfele menetelve kattogtattam képfényezőgépemet. Turbon még BB kollégával nézelődtünk, ami alatt érdekes módon nem engedtek be fotósokat a nekünk kijelölt árokba. Anyázva a kordon mögül készítettünk képeket. A csapat hozta a formáját, kirobbanó energiájukat rászabadították az összegyűlt emberiségre, akik ugyan nem voltak olyan sokan, de lelkesen üvöltötték vissza Tanka Balázsnak az aktuális szót, amit üvölteniük kellett.. Mondjuk akármennyire is nagykoncert hangulatot akartak adni ennek az egésznek Turboék, úgy nyolc körül ez még nem jött annyira össze, pláne nem ilyen közönségválaszolgattatós húzásokkal.

Miután végeztek, mi elmentünk feltölteni a készleteinket kiszáradás kiküszöbölése végett, de még így is kényelmesen visszaértünk Tito&Tarantula-ra, ami talán a legnagyobb koncert volt a 2010-es PEN felhozatalában. Ezt jelezte a sátorban lévő rengeteg ember, a hangulat, és a fotósok száma. Azt hiszem itt jelentette ki egy ismert pécsi kameravirtuóz, hogy a töke tele van ezzel a pankrátorharccal, ami a kollégák között megy. Jót nevettünk, majd hallgattuk a latinokat, akik mindenkit elbűvöltek. A cilinderes gitáros félő volt, hogy elszakít egy húrt, úgy szólózott, miközben a banda többi tagja csak vigyorogva nézte az erőszakolást. Végül nagy örömünkre megkaptuk a spanyol God Save the Queen-t is, amire tényleg mindenki megmozdult.
A fősátorból én átugrottam a Pécs 2010-be, ahol már becsekkolt a SzigorIgor. Előre leszögezném, hogy ez a sátor nem a műsoridők hosszúságáról volt híres, így senki sem volt a színpadon fél óránál tovább. Ez mondjuk engem rohadtul zavart a Hangmás esetében, akiket a legjobban vártam egész PEN-en. Ők kb 26-27 perccel lettek elintézve, Szigorék talán kicsivel többel gazdálkodtak, nem tudom, de mindegyik koncert gyászosan rövid volt. De, hogy a koncertekről is beszéljek…
A pécsi szál, a SzigorIgor fellépése korrekt kis nézősereget csődített össze, és megvoltak az elmaradhatatlan ugrándozó tinilányok is. Csak csendben felmentek, beálltak, és had szóljon! Egészen tetszett a régi és az új számok aránya, jó volt hallani cuccot, a Mindent Lehetről. Mind a négyen szemüvegben állták a reflektorok fényét, de a pörgős zene, a rajongók szeretete és a menő keretek sem tudták megmenteni a bandát (őket sem) a korlátolt játékidőtől. Éppen mindenki bemelegedett, és akkor vége lett. Az Igor koncertek valahogy mindig olyan családiasan telnek amúgy, ami egy pozitív élmény az arra tévedőnek.
A Hangmástól vártam a megváltásomat, amit részben meg is kaptam, de ugye az említett időkeret… no, de lényeg az, hogy a maga a fellépés nyilván olyan őrületben telt, amilyenben egy Hangmás koncert szokott telni. Endre kikel magából és úgy énekel, miközben Gergő, Lala és Paul adják alá a lovat gitárral, Gergely meg dobbal, erre Kata csak kontráz az szépen bekúszó szintetizátorfutamaival. Az egész egy robbanó elegyet alkot, mely mégis megtartja hűvös komolyságát és eleganciáját.
Innen már csak VHK-idézőre vett utam, ahol elementáris erők felszabadulása engedélyezett volt. Az ember olyan svunggal kapta az arcába a sámánisztikus etno-punkot, hogy hirtelen azt érezte, hogy átkerült egy másik univerzumba, ahol végignézi egy régi bolygó elporladását, majd a hamvakból feltámadását. A koncert egy utazás volt, ha az ember hagyta magát elmerülni benne, akkor érezhette igazán a súlyát.
Innentől csak töredékes emlékeim vannak, de azt tudom, hogy a Barabás Lőrinc Eklektricet már csak a koncertcsarnok előtt hallgatgattuk, miközben Minda Endre hangos nevetésétől visszhangzott a bárpult környéke.
Ilyen ez a péntek este.

The Kolin, Belga, The Toasters